Menü iOS APP Android APP
HU EN

Változások a diplomata szemével (interjú)

Az interjúk sorában a több évtizedes diplomáciai tapasztalattal rendelkező Váraljai Mártonnal készült beszélgetésVáraljai Márton következik. Látta és látja hogyan alakult át a vietnámi gazdaság és változik a társadalom az elmúlt évtizedekben. Szavaiból kitűnik, mennyire különbözik Magyarországon a Vietnámmal kapcsolatos kép és a realitás.

(VIETNÁM – INDOKÍNA - BUNDIK CSABA BLOGJÁBÓL (2012.07.10.))

1984- óta élsz megszakításokkal Vietnamban. Hogyan kerültél éppen Vietnamba?

Ez szinte egy véletlennek köszönhető. Mint pályakezdő diplomatát, 1982-ben Brazzaville-be, a volt francia Kongó fővárosában (akkor még működő) nagykövetségre küldött a Külügyminisztérium első külszolgálatra. Ez egy nagyon kis létszámú képviseletünk volt. A nagykövet mellett én voltam az első és egyetlen beosztott diplomata, gazdasági felelős és volt egy titkárnő. Ez igazán « mély víz » volt, nagyon gyorsan meg kellett tanulnom úszni, hogy felszínen maradjak. Egy év után a képviselet bezárásáról született döntés. A nagykövet hazautazását követően nekem kellett felszámolni, majd bezárni a képviseletet. Jó iskola volt, mert a külszolgálat minden területét lefedte a feladatköröm.

Hazatérésünk után azzal biztatott a KüM vezetése, hogy a Maghreb-térségben folytathatom a tervezettnél korábban félbeszakadt külszolgálatot, de 1984 januárjában miniszterhelyettesi szintű felkérést kaptam, hogy Hanoiba utazhatok – ha elfogadom ezt a kihelyezést. Ez akkoriban különleges kegy volt, mert általában egyszerűen közölték az emberrel a döntést, hová tervezik kihelyezni, és ha nem fogadta el az illető, akkor jó esetben évekig várhatott újabb kihelyezési tervre, amely ritkán volt jobb, mint az előző)

A változás okaként a miniszterhelyettes arról tájékoztatott – ami az akkori gyakorlat szerint államtitok volt – hogy a magyar államfő, Losonczi Pán Hanoiba fog utazni és az előkészületek, a felkészülés biztonságos lebonyolításához szükség van egy plusz diplomatára és engem erre alkalmasnak ítéltek. Jelezte azt is, hogy átmeneti megoldásról van szó és a látogatás befejeztével hazajöhetek és az eredeti elképzelés szerint kerülök kihelyezésre. Két nap gondolkodás, családi tanácskozás után – két kis gyermekünk a Brazzaville-ből történt hazatérésünket követően itthon elkezdte a megfelelő tanév 2. félévét – úgy döntöttünk feleségemmel, hogy elfogadom a lehetőséget, én kiutazom, ő a gyerekekkel itthon marad. Ez történt, így 1984. február másodikán az Aeroflot repülőgépével Budapest-Moszkva-Taskent-Karacsi-Kalkutta leszállások után megérkeztem Hanoiba.

Az 1984. szeptemberi államfői látogatás előtt nagykövetváltásra is sor került, ami bonyolította a helyzetünket. Minden esetre sikerrel teljesítettük a feladatainkat, én is jól vizsgáztam. Közgazdászként a nagykövetség gazdaságpolitikus beosztott diplomatája voltam, így « prolongálták » a külszolgálatomat.

Ezért aztán haza tudtam utazni egy rövid időre és a családdal együtt tértem vissza Hanoiba, így a gyereket szeptemberben már ott tudták folytatni a tanulmányaikat az akkor nagy létszámmal és kiválóan működő orosz iskolában. Ez a periódus 1987 szeptemberéig tartott, akkor végleg hazautaztunk. Akkor még úgy gondoltam, ezzel vége az én ázsiai – vietnami kiruccanásomnak és majd másutt folytatom a pályámat. Miután Algériából írtam a diplomamunkámat, oda vágytam volna.

Hazatérve a KüM ázsiai főosztályán kezdtem dolgozni, majd újabb felkérés, rábeszélés után elvállaltam a KüM Személyügyi Főosztályán egy külszolgálati referensi posztot. Itt ért a rendszerváltás. Ez a periódus nagyon nehéz volt, rengeteg buktatóval, nehéz ügyekkel, helyzetekkel, emberi tragédiákkal, stb. 5 évi belföldi szolgálat után 1992-ben kaptam ajánlatot, hogy Tunéziába, tuniszi nagykövetségünkre utazhatok első beosztotti posztra. Tunézia nagyon csábító volt, hiszen akkor indult be a tömeges turizmus, charter járatokkal a magyarok ezrei utaztak már akkor oda.
Konzuli feladatokkal is megbíztak amit egyébként már Vietnamban is végeztem. Az arab világ izgatott, ha nem is Algéria, de szomszéd ország.
Kiutazásomat követően a nagykövetet rövidesen hazarendelték, így ideiglenes ügyvivőként majd 10 hónapig vezettem a külképviseletet. Összesen négy évet töltöttünk Tuniszban.

1996-os hazatérésünk után ismételten a személyügyön, akkor már Humánpolitikai Főosztályon folytattam a belföldi szolgálatomat. 1998-ban ismét gondok merültek fel Hanoiban, a nagykövetet váratlanul hazarendelték, sürgősen szükség volt a térséget, az országot jól ismerő, tapasztalt emberre, aki azonnal át tudja venni a külképviselet irányítását. Rám esett a választás és én elfogadtam. Ekkor már tanácsosi rangom volt, de a minisztérium vezetése alkalmasnak ítélt a “rendkívüli követ meghatalmazott miniszteri” rangra, így előterjesztést tettek a Köztársasági Elnökhöz a rangadományozásra, amit Göncz Árpád elnök úrtól meg is kaptam.

1998 szeptemberében már újra Hanoiban voltunk. Az akkori nehézségeket sikerült konszolidálni, majd az új nagykövet kiérkeztével egy öt éves külszolgálat következett. 2003-ban tértünk haza.
Újabb 4 éves belföldi – humánpolitikai – szolgálatot követően 2007-ben pályázatot adtam be a Hanoi első beosztotti helyre, amit elnyertem, így újra négy évet tölthettünk itt. Véglegesen 2011. szeptember 15-én tértünk haza. Ezt követően nyugdíjba vonultam.

Tehát röviden ez a szakmai élettörténetem. Mindent összevetve 12 és fél évet éltünk Vietnamban.

Milyen volt az élet akkoriban? Az sem volt éppen könnyű időszak Vietnámban, gondolom diplomataként sem.

Hát 1984-ben még nagyon erősen jelen voltak a háborús nyomok. Rendkívül nehéz volt az élet. Jegyrendszer volt érvényben, ami ránk, diplomatákra is vonatkozott. Korlátozottan, az ellátó üzletekből, hajnali sorban állással kaphattunk húst, cukrot, cukrozott sűrített tejet, stb. Természetesen nem mi álltunk sorba, mert volt a nagykövetségnek egy szakács-beszerző helyi alkalmazottja, aki összeszedte a “megrendeléseket” és a személyre szóló egyeket és azzal beszerzett, amit tudott. Persze a kínálat az ellátókban ennél valamivel – nem sokkal! – nagyobb volt, de mi az átlag vietnami lakosok által fogyasztott legtöbb dologra nem tartottunk igényt.(Pl. halszósz, helyi dohány, cigaretta, kukoricadarával kevert rizs, mosószappan, stb.)

A piacokon zöldséget, krumplit, itt-ott tojást lehetett kapni. Tejtermék azonban – leszámítva ezt a dobozos sűrített cukrozott tejkonzervet – egyáltalán nem lehetett Vietnamban kapni. Rengeteg mindent hoztunk Magyarországról. Ha alkalom adódott, hogy kolléga átutazott Bangkokba, akkor onnan kértünk tejet, párizsit, sajtokat, stb. Alkalmanként érkezett külön repülőgép Budapestről, akkor lehetőséget kapott minden család 20-25 kg-nyi áru rendelésére, amit összesítettünk és a KüM Gazdálkodási Főosztálya beszerezte, majd kiküldte és azt itt elosztottunk. Nem volt kis munka, mert akkor nagy volt a Magyar kolónia. Volt Kereskedelmi Kirendeltség sok vállalati képviselővel, külkereskedőkkel, volt Katonai Attaséi Hivatal, Saigonban volt Kereskedelmi Kirendeltség, így tartósan, családtagokkal együtt voltunk 50 fő körül is.

Leginkább a gyerekeseknek volt nehéz a hiányzó alap élelmiszerek biztosítása. Megfelelő tároló kapacitás hiánya miatt a Vietnamba szállított liszt hamar megdohosodott, vagy kukacos lett. Így az abból sütött, utcán vásárolható kenyér gyakran ehetetlen volt. Otthonról hozott liszttel “feljavítva” az ittenit, magunk sütöttük a kenyeret is, már ha volt villany, mert a több órás áramszünetek naponta előfordultak. (Palackos gáz akkor még egyáltalán nem volt.)

Lada/Zsiguli gépkocsijaink voltak, természetesen légkondicionálás nélkül! Mi, emberek, jobban viseltük, bírtuk a meleget, a párát, mint ezek a gépkocsik. Gyakori volt a leállás, túlmelegedés, műszaki hiba.

Üzemanyagtöltő állomások akkor még egyáltalán nem voltak. Megjegyzem magánautók sem és motorkerékpárok is csak elvétve. Benzint központilag szállították hordókban a Nagykövetségre és magunk szivattyúztuk azokból az autókba.

Akkor még volt Hanoiban 3-4 villamos vonal is. A múlt század 20-as éveiben gyártott francia villamosok jártak. Aki még emlékszik a 60-as években Budapesten járt 12-es, 14-es, 55-ös, 28-as villamosokra, hát ahhoz hasonlóak voltak és a vietnami gyerekek éppen úgy “tujáztak” az ütközőkön hátul, mint Budapesten. Más tömegközlekedés nem volt. Taxik helyett általános volt a riksa, azaz az ember hajtotta háromkerekű tricikli elöl egy fotelszerű üléssel. Ebbe a vietnamiak néha hárman is beültek, elfértek a 30-40 kilós súlyú fiúk, lányok. Ezek a triciklik éjszaka, hajnalban árut szállítottak a városban, sokszor 2-3 kettéhasított véres disznót. Így aztán, ha nem vigyázott az ember, könnyen vérfoltos lehetett a ruhája, ha óvatlanul szállt egy-egy ajánlkozó “taxis” járművébe.

Kirándulni, a várost elhagyni csak a Hanoi Külügyminisztérium pecsétes engedélyével lehetett. Legalább egy héttel az indulás előtt írásban kellett megkérni az engedélyt leadva a gépkocsi rendszámát, a gépkocsivezető nevét, adatait és az utasok névsorát, igazolványszámait. Hanoiból a Tam Dao hegyre vezető kb. 80 km-es útszakaszon négy sorompós, fegyveres ellenőrző pontnál kellett megállni és igazolni magunkat.

Vietnami barátaink a nagykövetségre nem jöhettek be. Az épület előtt álló fegyveres őrség ellenőrizte az érkezőket és aki nem tudta számukra hitelt érdemlően igazolni a célt, a látogatás okát, azt nem engedték be. A városban sem volt szabad találkozni, beszélgetni, mert minden külföldivel fenntartott kapcsolat tiltott volt. Nem is beszélve a lakásukra történő látogatásunkról, mert azt az ”utca bizalmi”, vagy “házbizalmi” azonnal jelentette. Az elkülönülő lakásainkat is fegyveres őrség őrizte, hivatalosan a mi védelmünk érdekében, de igazából minden alkalommal azt ellenőrizték, hogy nincs-e a gépkocsiban vietnami állampolgár, aki illegálisan akar hozzánk látogatni.

Beszélhetnénk még az egészségügyi, higiéniai állapotokról, de ezt inkább nem teszem. Elég ehhez azt mondani, hogy a minimális feltételek sem voltak meg.

Garantált tiszta ivóvíz nem volt! A városi vízvezeték sok helyütt sérült volt, vagy illegálisan “hozzányúltak”, így az abból nyerhető víz eleve szennyezett volt. De az állandó áramkimaradások miatt a víznyomást sem tudták biztosítani, így minden nagyobb épületnél betonból épült ciszternákban gyűjtötték az alkalmanként csordogáló vizet és a lakosság onnan tudott “vételezni”. A nagyobb, emeletes épületek tetején is kialakítottak ilyen ciszternákat és ha volt villanyáram, akkor helyi szivattyúkkal felpumpálták oda a vizet és onnan gravitációsan csurgott a lakásokba. Ezek e tetőre épített ciszternák is nyitottak voltak és sütötte azokat a tűző nap. Ennek eredményeképpen a pangó vízben tenyészett a békanyál és kikeltek a szúnyog lárvák.

Miben változott az ország azóta, és mi az ami nem változik?

Mindenben megváltozott! Nincs olyan szegmens, amely ne változott volna. A változás rohamos, túlzottan is gyors. Az ázsiai társadalmak sajátja volt a lassú változás, már-már változatlanságnak tűnő haladás. Ennek végérvényesen vége lett a múlt század 80-as éveitől kezdődően. Rohanóvá vált a világ, mindenki a nyereséget hajszolja, fut az üzlet után. Az a tapasztalatom, hogy az átlagember, – főként az idősebb nemzedék – ezt nehezen “emészti meg”. Túl gyors a társadalmi átalakulás, a gazdagodás. Az “újgazdag réteg” luxusfogyasztása, főként annak külsődleges jelei (luxus városi terepjárók, ékszerviselet, éjszakai élet, városi kutyatartás, stb.) sokakban visszatetszést, ellenérzéseket kelt. A társadalom motorizációja szinte egy generáció életperiódusa alatt ment végbe. Kerékpárról motorra, gépkocsira váltott 80 millió ember!

A nemzetközi kapcsolatokban, de a belső társadalmi kapcsolatokban is egyre erőteljesebben jelenik meg a korrupció problémája. Ez mindig is létezett az ázsiai társadalmakban, de általában nem konkrét esetekhez, üzleti aktusokhoz kapcsolódott, hanem egy régóta kialakult társadalmi hierarchia alapján ünnepekhez, főként a Hold-újévhez kapcsolódó lánc-ajándékozásokban mutatkozott meg. Mára ez súlyos társadalmi problémává vált, amely akadálya a nemzetközi tőkemozgásnak, befektetéseknek, hitelezésnek.

Korábban egyértelműen a gyermekek társadalmi-erkölcsi kötelessége volt az idős, beteg szülők eltartása. Mára ez is átalakulóban van.

Talán egyetlen terület stabil, az a vallásosság, az ősök tisztelete, a szellemvilág létének hite. Az a hit, hogy a nagy tiszteletnek örvendő, elhalt ősöknek befolyásuk lehet/van a jelen eseményeire, ezért folyamatosan ki kell érdemelni, kérni kell azok támogatását. Ezért az ősök, a ház/lakás, az üzlet védőszellemeinek tiszteletére emelt oltár minden lakásban, üzletben, műhelyben. Mára ez sok tehetős ember lakásában luxus kivitelű oltárszobában mutatkozik meg, ahol hatalmas értékek, fafaragások, szobrok, porcelánok, arany-ezüst kultikus tárgyak lelhetők fel. A vietnamiak nagy része élete minden nagy eseménye előtt (házasság, házépítés, nagyobb utazás, üzleti vállalkozás) ma is kikéri a jósok véleményét. Ezen a területen csupán annyi változás tapasztalható, hogy az ősök számára elégetéssel a túlvilágra “átküldendő” tárgyak, eszközök értéke növekedett és ugyancsak növekedett a jósok “honoráriuma” is.

A két ország kapcsolata elvileg felhőtlen, miért nem sikerül ezt gazdasági síkra átültetni?

Ennek elég világos okai vannak:

1. A gazdaságirányítás átalakítása időben egybeesett. A kialakult helyzet legalább egy tekintetben teljesen azonos volt: tőkehiány! Mindkét ország elsősorban tőkét, befektetőket keresett és keres jórészt ma is.

2. Nagyok és nehezen áthidalhatók a földrajzi távolságok.

Talán mára változott meg a helyzet annyiban, hogy van már kellő tőkeerővel rendelkező KKV Magyarországon is és Vietnamban is. Elsősorban a modern, kevés anyagmennyiséget mozgató technikák terén: informatika, számítógépes grafika, szoftverfejlesztés, környezetvédelmi technológiák, stb. érzékelhető elmozdulás. Ezeket kell erősíteni és támogatni. Ennek van jövője.

Most a Magyar-Vietnami Baráti Társaság elnökségi tagja vagy. Kiket tömörít a szervezet, mekkora a tagság, mik a célok? Tudtok-akartok esetleg a gazdasági életben a kapcsolatépítésben együttműködni magyar cégekkel?

A Magyar-Vietnami Baráti Társaság hivatalosan 1989-ben alakult meg, de elődjeként már működött egy baráti kör azokból a katonákból és diplomatákból, aki a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság tagjaiként 1973-75 között Dél-Vietnamban teljesítettek szolgálatot. A MVBT tagságának jelentős részét ma is ez a háttér adja. Ma mintegy 230 tagja van a társaságnak, ebből 75 fő civil és van öt intézményi tagunk is (tervező irodák, főiskola, gazdasági társaság). Célunknak tekintjük a két ország, a két nép közötti kapcsolatok fejlesztését, Vietnam megismertetését a magyar társadalommal.
A gazdasági kapcsolatok területén egyre jelentősebb kapcsolatsegítő tevékenységet folytatunk, elsődlegesen a kis- és közép vállalatok, vállalkozások irányában. Ugyancsak jelentős munkát végzünk az oktatási intézmények közötti kapcsolatok kialakításában, fejlesztésében.

80%

A végzettek 80%-a a szakképzettségének megfelelő szakmában helyezkedik el.

97%

A frissen végzett, állást kereső, Zsigmondos diplomával rendelkezők 97%-a 3 hónapon belül elhelyezkedik.

5. hely

A Zsigmondon végzett hallgatók átlagfizetése az 5. legmagasabb Magyarországon!

80%

A végzettek 80%-a a szakképzettségének megfelelő szakmában helyezkedik el.

97%

A frissen végzett, állást kereső, Zsigmondos diplomával rendelkezők 97%-a 3 hónapon belül elhelyezkedik.

5. hely

A Zsigmondon végzett hallgatók átlagfizetése az 5. legmagasabb Magyarországon!

Feliratkozás a Zsigmond hírlevélre

Képzések

Rólunk

Szervezeti felépítés

Tudományos élet

Kiadványok

Hallgatói közösségek

Erasmus

DPR

Hírek

Események

Média

Kapcsolat

Közhasznúságú információk

Ügyintézés