Menü iOS APP Android APP
HU EN

A békefenntartás következménye, az ország fejlődése


(Váraljai Márton ny.á. követ)

  • 1975: a felszabadító csapatok győzedelmeskedtek, az amerikaiak „kivonultak” azaz elmenekültek, a déli rendszer összeomlott, kádereik részben elmenekültek, részben átnevelő táborokba kerültek
  • Örömmámor az országban, dicsőíti a világ (tisztességes fele) a hősies vietnami népet. (Az áldozatok számáról sokféle szám kering. A partizán hadseregben nem volt pontos nyilvántartás, így azután „hivatalos”, pontos adataik sincsenek. Egyes források közel két millió főről beszélnek. A civil áldozatokkal együtt ez a szám valószínűleg nem túlzás.)
  • Egyesül az évszázadok óta szétválasztott ország
  • A bűnös Saigont Ho Chi Minh Városra keresztelik (Amit a nép csak korlátozottan fogad el. A hivatalos anyagokban Ho Chi Minh Város szerepel, de a köznyelv – még a politikusok is – ma is csak Saigonnak nevezik a várost.)

Joggal reménykedik mindenki, hogy megindul a békés újjáépítés, begyógyulnak a háborús - nem csak fizikai de lelki - sebek is, gyorsan javulni fog az életszínvonal, boldogul a nép …

Sajnos, nem így történt! Már kezdetben voltak nyugtalanító jelek!

  1. Kína ellenezte a déli offenzívát, nem hitt a vietnami partizánok erejében, győzelmében, de még inkább tartott egy „megdicsőülő”, nemzetközi tekintélyében megerősödő Vietnamtól. „Az USA-t Kína nélkül legyőzni nem lehet” – hangoztatták a kínai vezetők. (Ennek – meg a szovjet-kínai ellentéteknek – tudható be, hogy a háború utolsó éveiben Kína kifejezetten akadályozta a fegyver- és hadianyag-szállításokat.)
  • A Vietnamban élő több mint 3 millió kínai származású lakos zöme Saigonban élt. Ezek, tartva a kommunista rezsim uralmától, jórészt elmenekültek. Kína hangot adott nemtetszésének.
  • A háború befejező periódusában Kína kifejezte igényét a Dél-kínai tengerben található Paracel és Spratly szigetekre, amelyek évszázadok óta Vietnam fennhatósága alatt álltak.

 

  • Kambodzsában, Vietnam szomszédságában, az amerikaiak kivonulását követően uralomra jutott a maoista emlőkön nevelkedett polpotista Vörös Khmer mozgalom, amely a társadalom teljes fizikai szétzúzását, az értelmiség teljes kiirtását tűzte ki célul. A városi lakosság mezőgazdasági kényszermunkára hurcolásával,átnevelésével, párok erőszakos egybekényszerítésével kívánt új, „vegytiszta” paraszti bázison építkezni. Az 1975-től 1979-ig tartó uralmuk alatt a lakosság 21%-át, azaz 1,7 millió honfitársukat irtották ki a Vörös Khmerek. És ezt a világ eltűrte! Csak alig hallható tiltakozások hangzottak el a hivatalos politikusok, az ENSZ, a világszervezetek részéről.

A háborúban meggyengült, kivérzett Vietnam természetesen ezeket nyugtalanul szemlélte. A férfi lakossága a háborúk során megfogyatkozott

  • az ország teljes közlekedési és gazdasági infrastruktúrája porig rombolva
  • az igavonó állatállomány jó része elpusztult
  • a rizstermelés alapjait adó öntözőrendszer szétverve
  • nincs közigazgatás, államigazgatás.


Nulláról kellene indulni! Csak a morális tartás van, amire építeni lehet, de – miután minden vietnami családban több háborús áldozat is volt – óriási a fájdalom, a férfi-hiány.

Sürgősen neki kellett látni az egyesített ország egységesített államigazgatásának megszervezéséhez, a közrend biztosításához. Mindezt egy olyan földrajzi távolságokkal bíró országban, ahol Hanoi és Saigon között 1800 km (Moszkva-Budapest!) a távolság és úgy, hogy nincs vasút, nincs közút (hidak lebombázva), nincs telefonhálózat!

A „déli kádereket” részben bebörtönözték, részben átnevelő táborokba vitték. Ez utóbbi sors várt a rendszert kiszolgálók sokaságára, a prostituáltakra, stb. Saigonba és a déli területekre Hanoiból megbízható „északi”, kommunista kádereket helyeztek pozíciókba. Szigorúan ellenőrzött belső mozgást írtak elő (belső vízum), bevezették az egész országban az élelmiszer-jegyrendszert. Ez azonban nagyon vontatottan haladt. Kínától, mint korábbi szövetségestől az elvárható segítséghez képest csak alig-alig kapott valamit Vietnam. Ráadásul a Szovjetunióból és az európai szocialista országokból érkező anyagi segítség szárazföldön csak Kínán keresztül valósulhatott volna meg, de ez az út jóformán járhatatlan volt.

A politikai vezetés nyugtalanságának még inkább okot adott, hogy a polpotista, népirtó kambodzsai rezsim kifejezetten területi igényt formált az évszázadokkal korábban létezett Khmer Birodalomhoz tartozott közép- és dél-vietnami területekre, egészen a tengerig. 1978-ban Pol Pot tankjaival vietnami területre lépett, megindította akcióját a jelzett területek visszahódítására.
Vietnam nem tűrhette a területi szuverenitásának megsértését, de a népirtást sem!

1978 Karácsonyakor a Vietnami Néphadsereg – megtámogatva sok tízezer „önkéntessel” – bevonult Kambodzsába és kemény harcok árán, súlyos veszteségeket elszenvedve, leverte a Vörös Khmerek uralmát. Tehát a korábbi háborúkban már hatalmas vérveszteséget szenvedett ország egy újabb győzedelmes háborút vívott meg, úgy hogy megszabadította a világot egy példátlan népirtó rendszertől.

Nem maradt el a büntetés!

1979 február 17-én Kína határháborút indított Vietnam ellen. Több mint 300 ezer fős szárazföldi erővel, bombázókkal, vadászgépekkel, tüzérséggel megtámogatva, 29 napos büntető háborút folytatott, mintegy 60-80 km-es mélységben a vietnami területen infrastruktúrát pusztított, hadifoglyokat szedett és kegyetlen atrocitásokat követett el a civil lakosság, elsősorban a nők ellen.
Kína „levonult” az összes általa irányított, finanszírozott, támogatott vietnami beruházásról. (Pl.: Hoa Binh-i vízierőmű, a két szintű híd a Vörös folyón, Hanoinál, stb.)
Vietnam kitartott a kínai határon, de sajnos túl sokáig Kambodzsában is!
Csak 1989-ben vonta ki csapatait Kambodzsából. Ennek az elhúzódó segítségnyújtásnak máig ható negatív következménye, hogy Kambodzsában, bizonyos nacionalista erők, pártok, Vietnamot megszálló országnak, az ott élő vietnamiakat ellenségnek állítják be.
Tehát az újjáépítés, a háborús károk helyreállítása nem indult könnyen!

A fenti külső és belső problémákat súlyosbította az értelmetlen, mezőgazdaságra erőltetett szövetkezetesítés, a kötelező beszolgáltatás. Mindezt tetézte a súlyos káderhiány, aminek következtében nagyon sok esetben korlátolt képességű, de politikailag megbízható „hanoi” vezetőket helyeztek a helyi lakosság nyakára, akik azok önkényeskedését igen nehezen tűrték.

Itt kell említést tenni a szocialista országokban képzett vietnami ösztöndíjasok, hazatérésüket követő szomorú helyzetéről. (Csak emlékeztetőül: csak Magyarországon képeztek 3-4 ezer főt. Ennek sokszorosát a Szovjetunióban és más szocialista országokban!) Az akkori politikai vezetés bizalmatlan volt a külföldön végzett káderekkel szemben! (Kommunista betegség?) A hazatérő diákokat a szülőhelyükre küldték, majd évekig nem kaptak munkát. Addig, amíg a „hazahozott kincsek” – Babetta, vagy Simpson robogó, varrógép, kazettás magnó, rádió, európai ruha-cipő, ing, stb. – el nem „koptak”, nem fogadta el őket a vezetés. Teljes mértékben vissza kellett állniuk – vagy legalább is úgy kellett tenniük, hogy ez legyen a látszat – az akkori átlag vietnami ember autógumiból készült papucsára, kopott, rozzant kerékpáros közlekedésére. Csak ezt követően kezdődhetett el az otthoni „karrier”.

A háborús nyomor, az éhínség, a jegyrendszer még ’80-as évek elején is dúlt.
A hidak nagy része még ekkor is lerombolva, csak rozsdás, életveszélyes kompokon lehetett átkelni a folyókon. Az egyébként is elavult, keskeny nyomtávú Hanoi-Saigon vasút helyreállítása anyag- és eszközhiány miatt, valamint a hidak hiányában döcögött, a közúti közlekedés az utak-hidak állapota, valamint járműhiány miatt nem működött. A tájfunveszélyes közép-vietnami területeken rendre rizshiány alakult ki, amit szállítási problémák miatt sem Északról, sem Délről nem tudtak enyhíteni.

Következmény: éhhalál még 1983-84-ben is!

(1984-ben az ország lakosságának csak kukoricadarával kevert rizsfejadagokat, húsból, cukorból csak minimális mennyiséget tudtak kiadni. A diplomaták is csak jegyre, korlátozottan, de azért a lakossághoz képest kiemelt mennyiségeket tudtak hajnali, órákig tartó sorban állással beszerezni. Ebben az időben a cukrozott sűrített-tejkonzerv és a legendás hongkongi „555”-ös cigaretta aranyvalutának számított.)
Mindenki úgy próbált élni (túlélni), ahogyan tudott. Éjszakánként Hanoiban és Saigonban virágoztak az illegális „régiségboltok”, ahol amerikai dollárért hatalmas értékkel bíró buddhista ereklyék, szobrok, elefántcsont, ékszerek, stb. cseréltek gazdát. A külföldiek módszeresen fosztották az országot, konténer számra szállítva ki ezeket a kincseket. Vietnamnak nem volt műkincsvédelmi törvénye (sem)!

A szovjet szakértők száma gigantikus méreteket öltött. A katonai szakértők, tanácsadók mellett megjelentek a gazdasági szakértők, a külkereskedők, a szovjetek vették át a kínaiak által elhagyott beruházásokat és mindenki hozta a családját, gyermekeit. Minden nagyobb városban működött orosz óvoda, iskola. Az utca embere igyekezett (kénytelen volt) oroszul tanulni, mert a szovjetek csak oroszul voltak hajlandók a piacon is megszólalni. Ekkortájt minden külföldi fehér ember általános neve „lien xo”, azaz „szovjet” volt, ezt kiabálták az utcagyerekek. A búvópatakként, félve, itt-ott fel-felbukkanó népi bölcsesség a Vietnamban ekkor élő oroszokat „dollár nélküli amerikaiaknak” nevezte.
Vietnam 1978-ban kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést kötött a Szovjet Unióval és ebben az évben KGST tagállammá is vált.
A Szovjetunió államközi szerződéssel bérbe vette Közép-Vietnamban, Nha Trang mellett, az amerikaiak által már jelentősen felfejlesztett Cam Ranh-i kikötőt, ahol hatalmas, mélytengeri haditengerészeti bázist épített ki, mellette megfelelő légitámaszponttal, flottával. Ez a mélytengeri kikötő képes volt atom-tengeralattjárók fogadására, kiszolgálására, javítására is! A bázist Oroszország 2002-ben hagyta el. Vietnam nem újította meg a szerződést, illetve Oroszország nem volt hajlandó, nem tudta fizetni a Vietnam által elvárt bérleti díjat.
A mezőgazdaság sehogyan sem tudott lábra kapni, mert a beszolgáltatás, értelmetlen szövetkezetesítés gúzsba kötötte, az embereket érdektelenné tette.
Az ipar nagyon nehezen indult be. Először a korábbi haditermelést folytató üzemeket próbálták polgári termelésére átállítani. Ez a szocialista országok támogatásával többé-kevésbé, ha lassan is, de beindult. Energia hiány, (rendszeres áramszünetek), vízhiány, nyersanyaghiány volt. Ráadásul a tájfunok rendre hatalmas károkat okoztak. (Hanoi városát a franciák annak idején, mint indokínai adminisztrációs fővárost, 200 ezer főre tervezték. Erre építették ki a vízvezeték és csatornarendszert is. Hanoi lakosságszáma a 1980-as években már elérte a 2 millió főt! Az egy lakosra jutó lakás alapterület ekkor 2 négyzetméter volt! Ma a „nagy Hanoi” 4,5 millió főt számlál, jó utakkal, infrastruktúrával, lakásokkal.)
Elszabadult az infláció, elértéktelenedett a dong, amit a kormány devalvációval próbált orvosolni. Drasztikus intézkedéssel érvénytelenítették az akkor már milliós címletű bankjegyeket. Új pénzt bocsátottak ki, amelyre a régi pénzben képződött megtakarításokat csak minimálisan lehetett átváltani. Az emberek dühükben az utcán szórták szét az értéktelen bankókat. Az új pénz is gyorsan értéktelenedett, ezért aztán néhány éven belül újabb, majd újabb devalváció jött. (A legutóbbi pénzcsere óta ma újra 500.000 dong-os a legnagyobb címlet.) Az emberek bizalmatlanná váltak, így megtakarításaikat aranyban tartották (tartják sokan ma is) és a nagyobb értékű adás-vételeket (lakás, motorkerékpár, stb.) arany lapkában bonyolították.
Az 1980-as évektől a szocialista országok úgy próbálták Vietnamot segíteni, hogy az akkor még működő állami külkereskedelmi nagyvállalatok barter ügyletekkel nagy tételben vásárolták fel a vietnami mezőgazdaság kurrens cikkeit, kávét, borsot, földi mogyorót, kézműipari termékeket, mázas edényeket, fonottárut, nádbútort, fafaragást, stb. Mindezeket természetesen re-exportra, hiszen pl. a magyar, vagy más kis nemzeti piac nem tudott volna felvenni évi több tíz tonna borsot.
Más külföldi piac a szocialista országokon kívül nem kínálkozott. Kína elzárkózott és Vietnam sem törekedett ebbe az irányba. Az USA teljes embargó alatt tartotta Vietnamot. Az ASEAN kapcsolatok csak kezdetleges formában léteztek, mert maga a szervezet is csak a szárnypróbálgatásnál tartott.
Megindult a lepusztult hőerőművek rekonstrukciója, sőt újak építése is, elsősorban a Szovjetunió, illetve más szocialista országok segítségével. Lassan újjáépültek a hidak, beindult a vasúti forgalom. (A ’80-as évek elején Hanoiból Saigonba egy hét alatt lehetett vonattal eljutni. A nemzeti légitársaságnak, a Hang Kong Vietnamnak ekkor két-három Boeing gépe volt (alkatrész nélkül), amit az amerikaiak hagytak hátra és 2-3 IL 18-as gép közlekedett Hanoi és Saigon között.)
1987-ben szovjet segítséggel elkészült Hanoi első modern, 2 szintes, 2x2 sávos közúti és vasúti hídja a Vörös folyón, amelyet annak idején a kínaiak terveztek és kezdtek el. (Mára már 5 új, modern, többsávos híd áll Hanoiban a Vörös folyón.)
1989-ben, ugyancsak szovjet segítséggel elkészült a Hoa Binh-i vízi erőmű, amely akkor Délkelet-Ázsia legnagyobb vízi erőműve volt. (Ezt is Kína indította el, de a határháború okán, annak kockázatait felmérve, vietnami kérésre a szovjet szakemberek áttervezték úgy, hogy a völgygátba tervezett hat turbinát átvitték a gát melletti hegy gyomrába, így téve védetté egy esetleges bombatámadás ellen. Persze ezzel a költségek is megsokszorozódtak és az építkezés is elhúzódott.)
A beruházással Észak-Vietnam villamos energia gondjai egy csapásra megoldódtak.
(Ma már több megépült, új hő- és vízierőmű mellett épül Vietnam első atomerőműve is.)
Szembe kellett azonban néznie Vietnamnak egy újabb nemzetközi problémával. A nyolcvanas évek végére társadalmi-gazdasági-politikai válság alakult ki az európai szocialista országokban. 1989-90-ben sorra radikális változások történtek, összeomlott a szocialista berendezkedés, az egypártrendszer, demokratizálódás, kapitalizálódás indult el. Megszűnt a KGST, a Varsói Szerződés!

A vietnami vezetés erre nem volt felkészülve. Váratlanul, felkészületlenül érték az európai változások. Különösen fájdalmasan érintette őket a Szovjetunió összeomlása. Vietnam elárultnak, becsapottnak érezte magát! Nincs kitől sem erkölcsi, sem katonai, sem gazdasági segítséget várni!
Ebben a helyzetben még inkább sürgetővé vált a belső gazdaság rendbetétele, a mezőgazdasági termelékenység növelése és az ipar veszteségességének megszüntetése.
1988-ban bevezették az új gazdaságirányítási rendszert, a „Doi Moi”-t. Ezzel lehetővé tették a mezőgazdaságban a magángazdálkodást, megszüntették a kötelező beszolgáltatást, a jegyrendszert. Később megindulhatott az állami ipari vállalatok, üzemek kuponos, dolgozói privatizációja. Fokozatosan kiépült a bakrendszer. Az állam belső szabályozással, garanciavállalással lehetővé tette a külföldi beruházások megindítását.
Ezen lépések hatására erősödött az ország iránti nemzetközi bizalom. Lassan normalizálódtak az államközi kapcsolatok Kínával, az USA feloldotta a 30 éves embargót Vietnammal szemben (1994) és 1995-ben Vietnam tagja lett a Délkelet Ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN). Új szemléletű, modern gondolkodású, a világfolyamatokat jobban értő fiatal politikusi-irányító gárda került hatalomra, ami meghozta gyümölcsét. Elemezték, megértették a volt szocialista országokban lezajlott eseményeket, levonták a tanulságokat, újraépítették a kapcsolatokat.
Különösen fontos, hogy a praktikum, és nem az érzelmek oldaláról közelítették meg a kínai problémát. Kína a ’90-es évek elején-közepén már bontogatta sárkány-szárnyait. Beindult a gyors fejlődés. Vietnam mérlegre tette a „nagy szomszédság” veszélyeit, de esetleges előnyeit is. Különösen nagy súllyal esett latba a kínai, sajátos, társadalmi-politikai-gazdasági irányító rendszer. Az egypártrendszeren alapuló szabadpiaci gazdaság, ami láthatóan sikeresen működik, hallatlanul gyors prosperációt eredményezett, megőrizve a kommunista párti nómenklatúra szerepét. Vietnam ezt vette mintául.
A 90-es évek során hallatlanul gyors iparosodás indult be, alapvetően a külföldi fejlesztési támogatási programok keretében történt zöldmezős beruházásokkal. Gomba módra szaporodtak – először elsősorban a nagy városok, kikötővárosok környékén, majd az egész országban – az új iparcsarnokok, cipő és ruhagyárak, fémfeldolgozók, autót- és motorkerékpárt, elektronikai eszközöket, fényképezőgépeket, számítástechnikai eszközöket, stb. összeszerelő üzemek. Ezzel munkalehetőséget biztosítottak az évente tömegével, a munkaerő piacra lépő fiataloknak. Az európai szemmel nézve nagyon minimális bérek csábítják a külföldi befektetőket, ugyanakkor stabil megélhetést, életszínvonal emelkedést biztosítanak az immáron közel 90 milliósra duzzadt lakosságnak.
A mezőgazdasági technológia az elmúlt évszázadok (évezredek) során nem változott. A szövetkezetesítési programok során bekerültek az országba – elsősorban a hazánkban is ismert MTZ traktorok, mocsárjáró kerekekkel felszerelve, de ezekkel sem tudtak javítani a hatékonyságon, hiszen az árasztásos, vizes rizstermesztési kultúra Ázsiában kis, néhány 10, esetleg 100 m2-es parcellákon működik. Ezek egyesítése a kötelezően „halál pontosan” sík területek miatt lehetetlen. A „nagygépi” művelési elképzelés kudarcra volt ítélve. Hogyan történhetett mégis, hogy a ’80-as években éhhalállal szembenéző nemzet mára a világ második rizsexportőrévé vált, annak ellenére, hogy az ősi módszerrel, bivallyal, zebuval szántanak, megmaradt a kézi palántázás, kézi kapálás, permetezés, aratás? A magyarázat: minőségi vetőmag, műtrágya, kiváló kemikáliák, rovarirtó szerek és a parasztok érdekelté tétele a termelésben. Egyszerű gépeket legfeljebb a cséplés és rizshántolás folyamatában látunk.
Vietnam a ’90-es években világelsők közé került kávétermesztésben, borstermesztésben is.
Az energiaforrásokat illetően a déli tengereken felfedezett gáz- és olajlelőhelyek kiaknázásával Vietnam önellátóvá vált. Második nagy kapacitású olajlepárlója épül, a harmadik tervezés alatt.
A piacgazdasági viszonyok megteremtették a magáncégek alapításának lehetőségét. Megindult a polgárosodás, a gazdagodás, a társadalom erőteljes differenciálódása. Hatalmas méreteket öltött a motorizáció. Mára eltűntek a kerékpárok, helyüket általánosan a legmodernebb japán, koreai, kínai de sok hazai márkájú városi robogó váltotta fel. Míg a ’80-as években az állami cégek Zsigulijai, Volgái voltak itt-ott láthatók, ma a városokban több órás dugókat okoznak a tízezrével közlekedő magántulajdonú, zömmel több ezer cm3-es motorral felszerelt Bentley, Toyota, Lexus, Honda, Accura, Ford, Mercedes, Audi, Volkswagen gépkocsik, városi terepjárók.
Jelentős halászati, haltenyésztési beruházásokkal, a tengeri termékek feldolgozásával Vietnam ma a világ egyik vezető tengeri termék-exportőrévé vált.
Az infrastruktúra hihetetlen fejlődésnek indult. Autópályák, hidak, körgyűrűk épülnek országszerte. Javul a vasút technikai színvonala. Ma a vietnami légitársaság a világ élvonalába tartozik, a legmodernebb Boeing és Airbus gépekből áll a saját flottája. A hanoi és saigoni repteret alkalmassá tették a legnagyobb óriásgépek fogadására. Sorra újulnak meg és vállnak nemzetközi forgalom lebonyolítására alkalmassá a belföldi repülőterek. Ma Hanoi-Saigon között naponta mintegy 10-15 géppár repül. Épül az első saigoni metró, elindult a hanoi kombinált metró-villamos-magasvasút építése.
Tervben van egy TGV típusú gyorsvasút építése Hanoi-Saigon között. Sorra épülnek a világban bárhol helytálló lakóparkok, a magán családi házak, villák, nyaralók, az 50-70-80 emeletes felhőkarcolók, irodaházak, világszínvonalú plázák, amelyek tele vannak helyi vásárlókkal. A mai vietnami ember jól öltözött, a nők a legújabb divatot követik. A műköröm, tetoválás, magas sarkú körömcipőben motorozás általános. Egymást érik a szállodai világláncok luxus hoteljei, de az olcsó és kiváló magánszállodák is mindenütt megtalálhatók az országban. A fiatalok diszkóba járnak, még a karaoke bárok is fellelhetők.
Persze a modernizáció szinte elkerülhetetlen velejárója, a kábítószer, a prostitúció is jelen van, de ez ellen a hatóság igyekszik drákói szigorral – és úgy tűnik eredményesen – fellépni. Sokak ellenérzését kiváltva Vietnamban ma is van halálbüntetés, de azt politikai, gazdasági bűncselekményekre nem, csak élet elleni és kábítószeres bűnözők esetében alkalmazzák.

Mi történt nemzetközi téren?
Vietnam óriási tekintélyre tett szert békeszeretete, kompromisszumkészsége, józansága, visszafogottsága okán.
- Az ASEAN aktív tagja, sőt a szervezet fejlődésének motorja. Rendkívül sikeres, egy éves elnökségi periódust tudhat maga mögött. Az ASEAN-EU együttműködés keretében óriási méretű rendezvényeket, csúcstalálkozókat bonyolított le zökkenőmentesen és eredményesen.
- Az ENSZ BT nem állandó tagjaként kiválóan megállta a helyét és növelte nemzetközi tekintélyét.
- Vietnami látogatásaik során az amerikai és orosz elnököktől, miniszterelnököktől kezdődően sorra adják egymásnak a kilincset a világ vezetői.
Vietnam komoly nemzetközi tényezővé vált, s talán nem túlzás regionális középhatalomnak nevezni Kína árnyékában.

Mit lehet tehát befejezésül, összegzésként megállapítani? Mi a békefenntartás következménye?
Egy elnyomott, gyarmati sorba kényszerített ország talpra állásának az alapjait, annak a kezdetét teremtette meg. Ha kacskaringós úton is, de szabad országként fejlődött és 1975-től kezdődően már többé nem lehetett visszakényszeríteni ezt a népet az elnyomott, a másokat kiszolgáló szerepbe.
Felemelhette a fejét a vietnami ember. Büszke lehet arra, hogy vietnami!
Mára teljesen eltűnt az alázat a „fehér” emberrel szemben, amit még a ’70-es, ’80-as évek is tapasztalni lehetett. Egyenrangú félként él, tárgyal és viselkedik. Nem kér támogatást, segélyt!
Az együttműködésekben egyenrangú félként legalább annyit – néha többet – tesz a közös ügyhöz, mint partnerei. És ez így jó! Így szép!

Befejezésül:
A vietnami nép nem felejt!
A vietnami nép jól emlékezik a békefenntartókra és különösen jó szívvel emlékezik a magyar és lengyel katonákra. Ezt soha nem felejtik el hangsúlyozni a vezetők, de a még emlékező emberek sokasága sem.
Így tehát elmondható, hogy ez a vietnami békefenntartó misszió eredményes és sikeres, jó magyar befektetés volt, nagyban erősítette a magyar-vietnami barátságot.

Budapest, 2012.04.20.
 

80%

A végzettek 80%-a a szakképzettségének megfelelő szakmában helyezkedik el.

97%

A frissen végzett, állást kereső, Zsigmondos diplomával rendelkezők 97%-a 3 hónapon belül elhelyezkedik.

5. hely

A Zsigmondon végzett hallgatók átlagfizetése az 5. legmagasabb Magyarországon!

80%

A végzettek 80%-a a szakképzettségének megfelelő szakmában helyezkedik el.

97%

A frissen végzett, állást kereső, Zsigmondos diplomával rendelkezők 97%-a 3 hónapon belül elhelyezkedik.

5. hely

A Zsigmondon végzett hallgatók átlagfizetése az 5. legmagasabb Magyarországon!

Feliratkozás a Zsigmond hírlevélre

Képzések

Rólunk

Szervezeti felépítés

Tudományos élet

Kiadványok

Hallgatói közösségek

Erasmus

DPR

Hírek

Események

Média

Kapcsolat

Közhasznúságú információk

Ügyintézés